A Világ Utolsó Halottai (médiascifi)
|
|
|
Tegnap délelőtt elhunyt K. Edvárd, 53 éves kistarcsai rokkantnyugdíjas, az emberiség történetének utolsó regisztrált halottja. Nem sokkal később az Átjárókapu Föld és Túlvilág között megszűnt nyitva lenni. Jómagam és öngyilkos sorstársaim egy felelőtlen bakinak köszönhetően azonban beragadtunk lét és nemlét közé. Ott várakoztunk, blogot írtunk, végül bementünk.
Most itt vagyunk. Hol is? * A lány, akinek diplomás gyermeke született Impresszum: Jómagam: főszerk., majd öngyilkos, majd megint főszerk. Miss Elliott: döglött komornyikló. Humanista, helyettes. Grófnő: kékvérű brit hungarikum. Miss Elliott gazdája. Jó nő, megdugnám. Gizike: Bichon Bolognese típusú titkárszuka. Sokat ugat magyarul, tüzel meg rasszista. Alvaró: katolikus-marxista drogdíler és terrorista. Latin szereplő. Igor: mélyszerb péksegéd. Verekedős, de gyenge. Muzikális. Hansi: Igor német és erős barátja, aki mindig megveri. Nem túl okos darab. Natasa: Színtelen, szagos orosz tanítónő. Bottal se. BARÁTOK KÖZT Urban Legends Párduc Vigyáztam! Nemistom? Világotjár 
|
2004. május 7., péntek
2004. március 23., kedd
A fenti fikciós naplóregény készült 1 (egy) példányban, a Túlvilági Tanács utasítására, a Tanács fennállásának 147. évében. Kivitelező: a Túlvilági Kommunikációs és PR Iroda Kft. Küldetés: az Átjáró júniusra tervezett végleges lezárásának igazolása, népszerűsítése. Üzenet: minden földlakó potenciális terrorista, még az ártatlannak tűnő ölebek is. A sorok között: nem vagyunk már így is elegen? Célcsoport: a Szabad Szellem Járási Mozgalmak által aktivizált fiatal városi értelmiség + csőcselék. (Utóbbi szimpátiájának elnyerését segíti elő a Túlvilági Tanács megszólalásainak néhol alpári nyelvezete.) Közvetítőeszköz: napi rendszerességgel jelentkező tévésorozat és/vagy nonstop online kukkolda a bulvárlapok bevonásával. Főbb szerepekre behozható nagyobb nevek: Brandon Lee (Blogger); Lugosi Béla (von Hagens); Marilyn Monroe (Grófnő, utószinkronnal). A projekt futási ideje: az Átjáró végleges bezárásáig. Alacsony elérési mutatók esetén a történet horrorisztikus elemekkel bővíthető, továbbszőhető. Projektvezető: dr. Gavrilo Princip PR-tanácsadó. 2004. március 22., hétfő
Ma. Ma végre átmegyünk. A cseh bombász délelőtt óvatosan teleragasztotta mikrobombáival az Átjáró lehegesztett ajtaját. Pavel számításai szerint az egyidejű apró robbanások kioltják egymást, és az ajtó, anélkül, hogy a detonáció a szűk térben bármi másban kárt okozna, egyszercsak kinyílik. Magától. Pavel igazi vérprofi, nem bíz semmit a véletlenre: műszereit kivétel nélkül GMT szerint időzíti. Ezen kívül fanatikus is: 132 darab mikrobomba alig 10 négyzetméteren - több mint gondos munkavégzés. Ez már mánia. 2004. március 21., vasárnap
Hagenst, mióta visszatért, mintha kicserélték volna. Szinte ki se mozdul fakkjából, minden idejét négyfős adótanácsadói brigádjával tölti. Második landolása óta mindössze egyszer állt szóba velem, akkor is csak néhány homályos célozgatást sikerült kicsikarnom belőle. Hogy majd hétfőn, meg majd meglátjuk, különben is mindent a maga idejében. Ennél azért többet kéne tudnunk. 2004. március 20., szombat
Eldőlt: mindenki jön. A legtovább Gizike kérette magát, végül ő is „feláldozta magát kölkei oltárán.” Egy kutyakölyöknek fű kell, ahová szabadon pipilhet és szarhat, érvelt Miss Elliott és Igor, ki-ki a maga stílusában. Ez meggyőzte Gizikét. Mehehegyünk. Mihihandannyian. Hoholnaphután. – zokogott a meghatódottságtól. Felőlem akár már most indulhatnánk, Hagens azonban kivár. Holnaputánra tervezi. Nem tudom. Ma kéne áttörni. Minél előbb, annál hatásosabb. 2004. március 19., péntek
Az előbb itt járt Igor, és megkért: mivel én valószínűleg igencsak nagy góré leszek odaát, intézzem el majd neki, hogy ő legyen az elsőszámú háborúügyi szakértőm. Igazán nagy tapasztalattal rendelkezik a témában, és nem is kérne sokat. Elél ő a füvön is, ha kell, a pénz és a kaja kicsit sem érdekli. Inkább azt kérné majd szolgálataiért cserébe, hogy hozassuk át neki a Túlvilágra a Karadzsicsot. Hogy a picsába tudsz annyi szopás után is ilyen szolgaian imádni egy elmebeteg mészárost? – fakadtam ki Igor kérését hallva. Lehet, hogy sok embert megöletett, de csodálatos verseket írt – érvelt Igor könnyes szemmel. Hagens ma reggel visszatért, ígérethez híven nem egyedül: a Cortés-korabeli jelmezbe öltözött Plasztinátort kéttucat uborkalé-koncentrátummal teli automata permetezőgéppel felfegyverkezett, Jao Ming-méretű kínai fegyenc, két lángvágó-specialista, egy cseh mikrobombász, a felpeckelt szájú Csonka Pici és egy négyfős adótanácsadói gárda kísérte el. Reményeink szerint a Túlvilági Tanács semmit nem tud terveinkről, sőt ideális esetben a Plasztinátor ittlétéről sem. Bár óráról órára egyre nehezebb a munkára koncentrálni, továbbra is lelkiismeretesen küldözgetem feléjük a semmitmondó földi híreket. Naplóbejegyzéseim óvatosságból már nem kerülnek ki a világhálóra; egy jelszóval védett word-dokumentumba gyűjtöm őket a jövő túlvilági történelemkönyvei számára. Szerkesztőségünk gyenge pontjait már hétfőn kezelésbe vettem: a Földre visszavágyó Gizike gépét jelszavasítottam, az Átjáróban maradás mellett kardoskodó Natasáét pedig tartós végzetes hibába hajszoltam. Tőlük információ nem szivároghat ki, a többiek pedig – beleértve drága Grófnőmet is – támogatják kitörési tervünket. A puccsra várhatóan hétfőn kerül sor, addig várakozunk. 2004. március 18., csütörtök
A Plasztinátor ma délután 5 óra 24 perckor felélesztette magát, és alászállt kínai magánklinikájára, hogy megfelelő létszámú zsoldossereget gyűjtsön élete legnagyobb projektjéhez. Hagens eredetileg úgy tervezte, csupán néhány percet tölt a túlvilágon: sétál egyet, körülnéz, majd – a diskmanjébe zárt Csonka Pici és a magával hozott uborkalé-koncentrátum segítségével – visszaöli magát a Földre. Az, hogy a rövid sétából háromnapos, kimerítő konspiráció kerekedett, leginkább nekem köszönhető. Én voltam ugyanis az, aki megmutatta Hagensnek K. Edvárd leveleit. Én számoltam be neki az ideális hőmérsékletű és páratartalmú túlvilági Kenyáról, a nyugdíjasokhoz rendelt manöken feleségekről, a legálisan virágzó gyermekkereskedelemről, valamint az odaát uralkodó titokzatos Túlvilági Tanács gyenge pontjairól, vágyat ébresztve Hagensben egy igazán nagyszabású kaland, a Túlvilág meghódítása iránt. „Ha egy félkegyelmű nyugdíjas áruházakat vezethet odaát, akkor egy magamfajta géniuszt többtonnányi uborkalé-kocsonyával sem lehet majd visszatartani a hatalomtól. Miért gyártsak hullákat futószalagon egy végtelen életen át, amikor uralkodhatok is felettük?” – harapott rá a csalira Hagens. Von Hagens a Föld után az Átjáróban is igazi sztárrá vált. Mindenki vele akar beszélni, mindenki azt szeretné, ha valamilyen módon maga is részese lehetne a Plasztinátor legújabb vállalkozásának: a ma délutánra tervezett hazatérésének. A szuvenírek begyűjtése már a tegnapi búcsúesten elkezdődött: Alvaró kikönyörögte Hagenstől arany keresztmedálját, Gizike egy elektronikus autogramot kapott személyi számítógépébe, Igor pedig egy ovális emlékharapást a bal vállába. A Grófnő és komornyiklova egy rövid szöveges üzenet földi kézbesítését kérte a Plasztinátortól; ugyanezt rendelte Natasa is, csak ő cirill betűkkel. A legszerencsésebbnek Hansi bizonyult, aki hosszas könyörgéssel elérte: a megfelelő időben ő erőszakolhatja majd le Hagens torkán az ecetesuborka-koncentrátumot, és nyomhatja meg a Mester discmanjének PLAY gombját. Exkluzív kérdésemre, nem érez-e félelmet amiatt, hogy visszafelé esetleg nem működik majd a varázslat, és mégsem éled fel, Hagens a következő anakronisztikus közhellyel felelt: Egyszer mindenkinek meg kell halnia. 2004. március 17., szerda
Ha már egyszer történelmet írok, legyen kerek az egész. Kezdem ott, ahol 22. napi bejegyzésemben elbúcsúztam Hagens doktortól: a British Museumnál. A Plasztinátor tegnap, egy laza légfröccs kortyolgatása közben bevallotta: botrányos londoni kiállítása után néhány napra valóban egy elmegyógyintézetben keresett menedéket. Miután ily módon sikeresen megszabadult a nyomában lihegő Spiegel-riporterektől, új névvel, új arccal, új asszisztensekkel Kínába utazott, hogy ott folytassa a halhatatlanság elleni harcot. Munkáját Hagens állatokon kezdte, méghozzá import chilei pingvinkacsákkal. Később a pingvinkacsát gepárdra, a gepárdot örvös pekarira, az örvös pekarit pörölycápára, a pörölycápát kék bálnára, a kék bálnát erszényes rókára, azt pedig levesteknősre cserélte - mindannyiszor eredménytelenül. Aztán egyszercsak megtört az átok, s vele együtt a halhatatlanság is: egy Franz névre hallgató osztrák keveréktacskónak végre sikerült az, ami egyik elődjének sem - belefulladnia a három méter magas, ecetesuborkalé-koncentrátummal teli, ún. Hagens-Halálhordó-ba. A Plasztinátor öröme azonban nem tartott sokáig. A döglött tacskó ugyan gond nélkül landolt az Átjáróban, ahol is sebtiben felcsinálta a gyanútlanul szundikáló Gizikét, néhány perc múlva azonban váratlanul visszaesett a földre. Feléledt. A tudós az újabb kudarc ellenére sem adta fel. Kísérletei folytatásához rendelt másféltucat minőségi elítéltet egy közeli fegyintézettől, és hozzáfogott az emberkísérletekhez. Az eredmény ismert: az egyik legfogékonyabb kísérleti alany – a mi kis kínaink – 11 alkalommal halt meg, majd éledt fel néhány perc után. Miután a Plasztinátor látta, hogy uborkás hordói csak ideig-óráig képesek hullaállapotot előidézni, dühödten magára zárta irodája ajtaját. Reggeltől estig új összetevőkkel és képletekkel kísérletezett, a megoldáshoz azonban ez alkalommal is egy véletlen vezetett. Hagens nem emlékszik pontosan, hogy magyar származású asszisztensnőjétől hallott először Csonka Piciről, vagy kísérleti alanyai dúdolgatásai révén ismerte meg a popsztár dalait, azt mindenesetre első hallásra tudta: megtalálta a hiányzó láncszemet. A Halálhordó rothadó bűze és Csonka dalai egyidejűleg: nincs élőlény, aki a földi borzalmak e különös elegyét túlélné. Biztos halál. A Plasztinátor azonban semmit nem bízott a véletlenre. Embereivel „bekérette” balatoni nyaralójából a híres magyar popsztárt, hogy élőben is meghallgassa a művészt. A rögtönzött előadás Hagens minden előzetes várakozását felülmúlta. Csonka jelenleg a Hagens-klinika szomszédságában lévő fegyintézet őreinek vendégszeretetét élvezi, ők gondoskodnak arról, hogy Pici se a Plasztinátor kutatásairól, se saját művészetének erejéről ne beszéljen senkinek. A végeredmény ismert. Hagens itt van, mert itt akart lenni. Vállalta a kockázatot, hogy maga legyen a Világ történetének első újhalottja - az ember, aki legyőzte a halhatatlanságot. Nem utolsósorban azért volt ilyen bátor, mert már tudta: ha akar, vissza is tud menni. 2004. március 16., kedd
Tegnap óta igencsak belehúztunk a világmegváltásba. Vicces, de e párnégyzetméternyi területen olyan ismeretek futottak össze, amelyek hamarosan mind a földi, mind a túlvilági emberiség jövőjét átírhatják. Még viccesebb: e titkok ismeretében élet-halál urait játszani, fityiszt mutatni létnek és nemlétnek – nem is olyan rossz dolog. Kimondom: bizsergető. A kép összeállt, minden összefügg mindennel: Gizike vemhessége az ecetes uborkával, az ecetes uborka a kis kínai látogatatásaival, a kis kínai látogatása Csonka Pici eltűnésével, mindez pedig egyetlen emberrel, akinek Átjáróba érkezésével e jelentéktelen epizódok világmegváltó tudományos felfedezéssé álltak össze - Plastinator Günther von Hagens főmachinátorral, a holttestpreparálás nagydoktorával. A hullagyárossal, aki tegnap bekövetkezett halálával fényes győzelmet aratott a halhatatlanság felett, azóta pedig szerény konténervilágunk illusztris vendége. 2004. március 13., szombat
Ma kaptam egy újabb levelet K. Edvárdtól. Ebben a Világ történetének utolsó halottja megnyugtatott: elfelejtette ugyan mondani, de bebocsáttatásunk után természetesen készséggel áll majd a rendelkezésünkre. Ezen felül megtiszteltetésnek venné, ha örökbe fogadhatna minket, egykori földijeit. Gizikével kapcsolatban ugyan vannak fenntartásai (felesége allergiás a kutyaszőrre), de szerinte ez a probléma is orvosolható valamelyik túlvilági Nobel-díjas tudós segítségével. Több levelet sajnos nem írhat, kész csoda, hogy erre a másodikra is engedélyt kapott a Tanácstól – búcsúzott K. Köszi, Ká bácsi. 2004. március 12., péntek
Mennybe mennek-e a kutyák? – elmélkedtünk délután Gizikével. (Megint jóban vagyunk.) Most, hogy végre beszél emberül, Gizike kitalálta: kutyaúristene mellé választ egy igazi emberi istent is. Talált egy cikket a témáról, és megkért, hogy segítsek neki választani. Segítettem. Egy New York-i katolikus pap szerint a Paradicsom az emberek számára lett teremtve, ezért a kutyák csak gazdáik révén kerülhetnek a mennybe. Ez Gizike szerint diszkrimináció a kóbor kutyákkal szemben, így megkért, hogy lépjünk tovább. A cikkből később kiderült, egy nottighami teológus éppen ennek ellenkezőjét állította, a terhes titkárszuka gyanakvását azonban már nem lehetett elaltatni. A zsidóknál régi tradíció az állatok, különösen a kutyák tisztelete, tanításaik szerint minden teremtménynek lehetősége van bejutni az Édenkertbe. Ez Gizike számára szimpatikus volt, de ha jól emlékezett, látott valami véres horrorfilmet ezekről a zsidókról – „korbácsoltak meg szegecseltek össze-vissza” -, és azóta úgy fél tőlük, mint a Hörcsögfalvi Daisytől. Ugrottunk. A buddhisták szerint is létezik Mennyország, ahová a megfelelő pillanatban mindenki eljuthat. Gizikének különösen tetszett, hogy a buddhizmus szerint az ember nem központja a világnak, hanem egy a létező életformák közül, arról azonban szó sem lehet, hogy Ő kopaszra borotválja a fejét. Mivel a többi vallás álláspontját nem tartalmazta az anyag, utánajárni meg nem volt kedvem, kényszerű füllentés következett: nincs több választási lehetőség. Így maradt meg Gizike a kutyaúristene mellett. Azt írja egy földi blogger, hogy a halhatatlan élet már nem is élet. Ugyanis: az egyetlen dolog, amiért érdemes élni, az a dugás. Viszont: ki mondja, hogy a halhatatlanság garancia a szexuális aktivitásra? Eddig egy átlagférfi élete 60, jó esetben 70 százalékát végigdughatta. Ez a százalékarány az új helyzetben előreláthatóan 50 év/végtelen, azaz egy értelmezhetetlenül kis szakasz. Elképesztő. Ki fog erre az 50 évre gigapapa korában visszaemlékezni?, elmélkedik a földi blogger. Ez a kiábrándító százalékarány egy Naprobbanással ugyan javítható, arra viszont cca. 5 milliárd évet kell várni. (50 év + 30 év Viagrával)/5 milliárd év = 0,000000016. 0,0000016 százaléknyi dugás. Feltéve, ha a Naprobbanás valóban betesz a halhatatlanságnak. Belegondolni is rossz. 2004. március 11., csütörtök
Ma kaptunk egy üdvözlő mailt K. Edvárd, egykori kistarcsai rokkantnyugdíjastól, az emberiség utolsó regisztrált halottjától. K. úr ebben leírja, hogy igen jól érzi magát a túlvilági Kenyában, ahol is egy nagy bútoráruház vezetője. Új lakhelyét először furcsának érezte, de mára már megszokta, és nem is szeretne jobbat. A túlvilági Kenyában mindenki beszél magyarul, és egyáltalán nincs olyan meleg, mint azt az ember gondolná. A hőmérséklet és a páratartalom pont jó, írja K., és eddig még, hála a Tanácsnak, oroszlánnal sem találkozott. K. Edvárd persze nem hiszi, hogy bárkitől is félnie kellene, mert itt mindenki szeret mindenkit, akivel összeköti őt a Túlvilági Tanács. K. úrnak van egy nagyon helyes felesége is, egy brit topmodell, akivel még az Átjáróban kötötték össze, jutalmul, mert a neve megtévesztésig hasonlít a Túlvilági Tanács egy tagjának nevéhez. K. Edvárd ezt egy udvarias hangú levélben meg is akarta köszönni, levele azonban felbontatlanul visszajött. K. Úr ebből megértette: attól, hogy a neve megtévesztésig hasonlít a Túlvilági Tanács egy tagjának nevéhez, még nem biztos, hogy össze is vannak kötve. Egyébként, számol be K., azok közül, akikkel eddig odaát beszélgetett, még senki nem látta a Tanács tagjait. K. Edvárd ebből azt vonta le, hogy a Túlvilági Tanácsban ülők valószínűleg senkivel nem köttetik össze magukat. Ennek ellenére jó vezetők, mert a túlvilágon béke, nyugalom és rend van, és a bútorok iránti kereslet is nagy. Ez főként neki és a feleségének jó, írja K. Edvárd, de kell is a pénz, mert már eldöntötték: három gyereket szeretnének. Elsőre egy kábé négyéves korút, aztán egy harmadikost, s ha már belejöttek a gyermeknevelésbe, kipróbálnak egy kamaszt vagy egy csecsemőt is. Régen állítólag ez úgy működött, hogy benyújtották az igényt a Tanácshoz, és a Tanács már rendelte is az Átjáróbeliektől a kért típusú gyerekeket. Amióta azonban elapadt a Földről érkező utánpótlás, új módszerrel, úgynevezett átcsoportosítással történik a gyermekáldás. Ha például valaki gyerekeket szeretne, igénylőlapon ugyanúgy megigényelheti őket, mint régen, de az összekapcsolás csak akkor teljesül, ha ezzel egy időben valaki megunja az ugyanolyan típusú gyerekét, és kéri az összekapcsolás szétkapcsolását. E folyamat természetesen pénzzel is gyorsítható, nem tilos ugyanis az úgynevezett interkonnektális hirdetőfalakon árajánlatokkal ösztönözni más kapcsolatok „sajnálatos elhidegülését”. Lehet, mentegetőzik levelében K., hogy ez így elsőre kicsit bonyolultnak tűnik, de működik: a szomszéd bútoráruház vezetőjének is így lettek a múlt héten XVII. századbeli szőke filippinó sziámi ikrei. Méghozzá vágatlanul! Választék mindenesetre van: állítólag a legsajátságosabb kérések esetében sem kell 9 hónapnál többet várni. A megunt gyerekeken bármikor túl lehet adni: a kapott pénzen újabb gyermekek igényelhetők, de az összeg másra, akár egy új bútorra is elkölthető. Ez tehát, összegzi K. úr, azért jókora előrehaladás a földi állapotokhoz képest. De nem is akar feltartani minket, búcsúzik levelében K. Edvárd, mert tudja, milyen fontos munkát végzünk az Átjáróban. Ezért is gondolta, hogy a megfeszített tempó közepette biztosan örülnénk egy-két baráti szónak. A fő érdem azonban természetesen a Túlvilági Tanácsé, akik engedélyezték e rendkívüli összekapcsolást és levelének elektronikus formában történő továbbítását – zárja sorait K. Hát így vagyunk. Miért éppen a buddhizmus? Miért pont az kerül céllövöldébe, aki már eddig sem volt ismeretlen, csak a tartózkodási helyét nem tudtuk, te artista félhulla? És hol vannak ebből az egészből a pravoszláv pánszláv testvériség és szövetségesei meg a moszkvai pátriárka? Róluk miért nem írsz sose? Talán náci vagy? – lepett meg reggeli tusolásomról visszatérőben Natasa. Bevallom, a tény, hogy rajtam kívül más olvasója is van naplómnak, olyannyira meglepett, hogy néhány másodpercig szólni sem tudtam. Aztán felocsúdtam. Attól, hogy gondolkodó lények szájába szánt mondatokat olvas fel, még ugyanolyan ostoba tanítónő marad, mint volt, legfeljebb a szokásosnál is nevetségesebbé teszi magát, utasítottam vissza Natasa váratlan személyeskedését. 2004. március 10., szerda
Az előző bejegyzés margójára. Lehet, ha e napló valamikor, véletlenül gondolkodó ember kezébe kerül, felmerül majd benne a következő kérdés: miért éppen a buddhizmus? Miért éppen az a vallás került a célkeresztembe, ami számára eddig sem volt ismeretlen a hosszabb földi tartózkodás? Amelyet - köszönhetően annak, hogy a halált egyfajta állomásként értékeli, egy okozatnak a láncban, ami okként újabb születéshez vezet - sok más vallásnál jóval kisebb hitelvesztés ért az Átjáró kapujának lehegesztésekor? Miért nem a mára elérhetetlenné vált túlvilági boldogulást hirdető kereszténység, az iszlám vagy a zsidó vallás rovására elmélkedik a tanok használhatatlanságáról ez az ateista félhulla?, kérdezheti majd ez a gondolkodó ember, jogosan. Neki üzenném: csak. Békesség Minden Lénynek, aki él + nekünk! Ámen. Azért vannak érdekes dolgok a halhatatlan új világban Milosevicsen és Csonka Picin túl is. Mint például az alábbi mondat: „A kultúra akkor tudja küldetését teljesíteni, és ez egyben az adott kultúra értékmérője is, ha az emberek saját magához és embertársaihoz fűződő viszonyához, valamint korra szabott szellemi fejlődéséhez a legmegfelelőbb módszereket, jel- és szimbólumrendszert képes közvetíteni” – olvasom egy Tibet-barát honlapon. Kíváncsian várom, melyik lesz az a kultúra, amelyik a leghamarabb használható használati utasítással lepi meg a halhatatlanság túlélésére törekvő földieket. Érdekelne továbbá a halhatatlanság beállta óta 456 alkalommal sikertelenül kivégzett, majd végül nemzetközi nyomásra szabadon engedett tibeti vallási vezetőnek, a Dalai Lámának a véleménye is. Mit gondol: képesek-e az ősi tanok a megváltozott helyzetet is megfelelően kezelni? Valamint: most is úgy érzi-e, elpusztíthatatlan az elpusztíthatatlannak hitt hagyomány? Nem annyira fontos, de ez is egy hír, méghozzá vezető odahaza: Csonka Picit három hete nem látta senki. Hogy megrémült az ölébe hullott halhatatlanságtól és elbujdosott, vagy egyszerűen elrabolták, erről a legfanatikusabb rajongók sem tudnak semmit, de már nagy erőkkel keresik. Fejvadászok és diktátorok a túlvilágon. A tegnapi Milosevics-hír kapcsán jutott eszembe, hogy ha odaát a túlvilágon minden úgy van, ahogyan gondolom, azaz egymással párhuzamosan élnek élet utáni halált a világ egykor volt diktátorai, akkor elég nehéz lehet egy ilyen kiélezett versenyhelyzetben egyeduralkodóként érvényesülni. Szívesen tudósítanék például egy regionális Nicolae Ceausescu - Vlad „Felnyársaló” Tepes vagy egy - semleges terepen, mondjuk, a túlvilági Izlandon megtartott - Lucius Cornelius „Proscriptio” Sulla - Idi „The Last King of Scotland” Amin Dada választási küzdelemről, az igazi nagyágyuk összecsapásairól nem is beszélve. Persze elképzelhető az is, hogy akik innen, az Átjáróból továbbküldték az emberiség legsikeresebb diktátorait a túlvilágra, gondosan ügyeltek arra: azok véletlenül se kerüljenek se egymás, se a hatalom közelébe. Viszont ha így van, miről írnak az ottani újságírók? 2004. március 9., kedd
Adalék Igor készülő könyvéhez. Ma hajnalban hágai cellájában egy becsempészett bőröv segítségével felakasztotta magát Szlobodan Milosevics, Szerbia egykori barnásvörös diktátora. A nyugdíjazott tömeggyilkos búcsúlevelében a következőket üzente híveinek: Híveim! Ez tovább nem lehetett bírni. Eddig csupán az a remény tartott életben, hogy felmentésem után hősként térhetek haza szeretett Szerbiámba, dedinjei palotámba, ahol végre újra élet és halál ura lehetek. Most, hogy tudom, ennek csupán a fele valósulhat meg, életem értelmét vesztette. Nem szeretném félkarú uralkodóként lerombolni azt a képet, melyet a 20. század utolsó két évtizedében vérrel és verejtékkel létrehoztam magamról. Vesztésre állunk a halállal vívott csatában, s ebben már csak összefogás segít. Világ diktátorai, egyesüljetek! Nélkülem. Milosevics a cellája előtt megjelent újságíróknak elmondta: következő öngyilkossági kísérletét jövő szerdára tervezi. És addig próbálkozik, amíg egyszer össze nem jön. Mert halál nélkül nincs értelme az életnek. Ha tudná, mi (ki?) vár rá itt az Átjáróban, talán nem sietne ennyire. Ma újra szóra bírtuk visszatérő kínai látogatónkat, pontosabban szólva Miss Elliott szembesítette őt korábbi monológja megfejtett kulcsszavaival. Ezek a következők voltak: „kutya”, „mester”, „uborka”, „kísérlet” és „magyar”. Látogatónk a komornyikló hamisítatlan kínai akcentusát hallva Miss Elliott patái elé vetette magát, és egy újabb elkeseredett szónoklatba fogott. Beszédéből ez alkalommal egyedül a már ismert „mester” és a „kísérlet” szavakat ismertem fel. Ez konkrétan a felét sem teszi ki annak, amit már eddig is tudtunk. |